Magyarország a Habsburg Birodalomban
A Rákóczi-szabadságharc a szatmári békekötéssel ért véget. Eldőlt, hogy Magyarország újkori fejlődése nem az abszolutizmus keretei között megy végbe.
A Habsburg birodalom a XVIII. század elején:
Az osztrákoknak nem sikerült megszerezni a spanyol trónt. Kárpótlásul megkapták a Spanyol-Németalföldet (a mai Belgiumot), Itáliában pedig Szardíniát és Milánót. Az újabb török háborúban Savoyai Jenő Szerbia északi részét is meghódította (pozsareváci béke, 1719). Az állandó háborús készenlét meghaladta a birodalom teherbíró képességét. Belgiumot nem számítva ugyanis az örökös tartományok gazdasági fejlettsége messze elmaradt a nyugati országoké mögött.
Új hatalmi szervezet Magyarországon:
A nemesség megelégedett előjogainak biztosításával és a rendi látszatönállósággal. A magyarországi ügyek intézésére még a XVI. Században kormányszékeket állítottak fel. A magyar kancellária Bécsben, a pénzügyeket igen csekélyönállósággal intéző kamara Pozsonyban székelt, a helytartótanáccsal együtt. (II. József helyezi át Budára) hatásköre az igazságszolgáltatás kivételével a belső igazgatás valamennyi ágára kiterjedt. Nem került sor önálló magyar haditanács fölállítására. Nemcsak a hazánkban állomásozó katonaság, de az újonnan szervezett katonai határőrvidéken a polgári ügyek is a bécsi udvari haditanács hatáskörébe tartoztak. Az adók és az újoncok megszavazása a magyar és az erdélyi országgyűlés jogköre volt.
Az ország területi egységét a török kiűzése után nem állították helyre. Erdélyt nagyfejedelemségként szervezték újjá, külön kormányszékkel és országgyűléssel.
A magyar és az erdélyi kormányszékek önállósága látszat volt csupán. Például a hazánkat érintő pénzügyekkel is az udvari kamara foglalkozott (bár ezt a magyar törvények ismételten megtiltották). Magyarország sorsáról a titkos konferencián, később az államtanácsban döntöttek.
A Habsburgok a katolikus egyházat mindig hatalmuk egyik talpkövének tekintették. A protestánsok szabad vallásgyakorlatát korlátozták, a katolikus egyház hatalmát minden eszközzel növelték. Az óriási egyházi birtokok a XVIII. században keletkeztek. A református parasztok tízezrei kényszerültek elhagyni őseik szülőföldjét, mert katolikus hitű világi és egyházi földesuraik nem tűrték meg őket birtokaikon.
A Pragmatica Sanctio:
III. Károlynak (1711-1740) sok gondot okozott, hogy sem neki, sem I. Józsefnek és I. Lipótnak nem volt fiú örököse. A Habsburg család házi törvényt hozott, nőáguk örökösödési jogáról. Ez a Pragmatica Sanctio, vagyis törvényes szabályozás. Kimondja az egy és oszthatatlan Habsburg birodalmat. Az 1722-23-as országgyűlés különösebb ellenállás nélkül elfogadta. A Pragmatica Sanctio csak azt szabályozta, hogy az örökös tartományokban és a magyar korona országaiban mindig a dinasztiának az öröklés rendje szerint következő ugyanazon tagja uralkodjék.
A magyar rendek kívánságára került a szövegbe, hogy a „külső erőszak ellenében” közösen védekeznek. A még mindig lehetséges túlerejű török támadásra gondoltak.
Az osztrák örökösödési háborúk:
III. Károly hatalmas áldozatokat hozott, hogy a nőági örökösödést az európai hatalmakkal elfogadtassa. Halála után az „osztrák örökség” megszerzéséért mégis azonnal kitört a háború (1740-1748). III. Károly szerencsétlen vállalkozások során előbb dél-itáliai birtokait, majd Észak-Szerbiát is elvesztette. Leányára, Mária Teréziára számos szerződést, de üres kincstárat hagyott.
II. Frigyes porosz király hadüzenet nélkül lerohanta a Habsburgok legiparosodottabb tartományát, Sziléziát. Franciaország és Spanyolország a Habsburg – birtokok felosztását tervezte. A bajor választó trónkövetelőként lépett föl.
Amikor Mária Terézia (1740-1780) megjelent Pozsonyban és segítséget kért, a rendek felajánlották „életüket és vérüket” (a magyar népet). 35000 főnyi haderőt állítottak ki, de előbb alaptörvénnyé emelték a nemesi föld adómentességét. A rendek a Szilézia visszaszerzéséért vívott hasztalan hétéves háborúban (1756-1763) változatlanul támogatták a birodalmi törekvéseket.
A Habsburgok gazdaságpolitikája:
Mária Terézia nemzeti testőrséget, és egy Szent István nevű rendet alapított Bécsben. Ezeknek nincs nagy jelentősége, csak külsőségek. 1770-től nem hívja össze az országgyűlést. Felvilágosult abszolutista uralkodó; fejlesztette az oktatást, nevelést, vámrendszert.
Az állam a XVIII. században merkantilista módon próbálta serkenteni az ipar és a kereskedelem fejlődését. A kezdetleges állapotban lévő magyar ipar különösen rászorult volna az állam támogatására. De ez szinte kizárólag az örökös tartományok javára érvényesült. A megkülönböztető vámok, az állami monopóliumok révén természetesen a nemesség is adózott. (Egyedül a só egyedárusítási jogából több bevétele származott Bécsnek, mint a jobbágyok adójából.) Ha mindent számbaveszünk, a gazdaságilag fejletlen Magyarország hozzájárulása a birodalom bevételeihez a 35%-ot is meghaladta. Ez több mint amennyit hazánk az 1867-es kiegyezésben vállalt.
Magyarország hátrányos helyzetét az 1754-ben kiadott vámrendelet rögzítette. Ez kettős vámhatárt húzott. A külső vámhatár az egész Habsburg birodalomból zárta ki a külföldi iparcikkeket. Egy belső vámhatár azonban Magyarországot és az örökös tartományokat is elválasztotta. Az intézkedések célja az volt, hogy a birodalmon belül tartsák az olcsó magyar élelmiszert és nyersanyagot, a cseh és osztrák manufaktúráknak viszont ne legyen vetélytársa. A valóságban az osztrák-cseh áruknál jobb minőségű sziléziai (már porosz) fogyasztási cikkeket zárták el a magyaroktól. A poroszok megtorlásul a magyar termékek behozatalát (pl. bor) korlátozták. A belső vámhatár 1850-ig fennmaradt, és súlyos torzulásokat okozott a magyar gazdaság szerkezetében.
Az Ausztriában előállított és onnan behozott iparcikk alacsony, a közvetlenül külföldről származó magas vámot kapott. A Bécs ellátását szolgáló marha vámja csökkent, és az Ausztriába szállított nyersbőr, gyapjú vámja is csekély maradt. Azokat a nyerstermékeket viszont, amelyeket Ausztria is előállított (gubacs, hamuzsír, viasz) már magas vámmal illették.
Vélemény, hozzászólás?