A magyar társadalom változásai a honfoglalástól a XIV. századig

A magyar társadalom változásai a honfoglalástól a XIV. századig

Az ősmagyarokról szóló első írásos emlékek a IX. századból, bizánci és arab forrásokból származnak. A magyarság ennél korábbi életmódjáról, illetve társadalmi viszonyairól nyelvészeti és régészeti kutatások segítségével kaphatunk képet.

A napjainkban legszélesebb körben elfogadott elmélet szerint őseink Nyugat-Szibériából származnak , innen kerültek a Kárpát medencébe. A magyarság története során sok más néppel került kapcsolatba. Ezek a kapcsolatok kölcsönösen hatottak az egyes népek kultúrájára, szokásaira.

A magyarság kialakulásának és vándorlásának legfontosabb állomásai:

Kr. e. VI.-IV. évezred: A magyarság ekkor még az uráli népek csoportjához tartozott. Ny-Szibériában, az Ob alsó folyásának területén éltek, életmódjukra a halászat és vadászat volt jellemző.

Kr. e. IV. évezred: A finnugorok (és a szamojédek) kiváltak az uráli népcsoportból, kapcsolatba kerültek az indoiráni népekkel. Fejlődésnek indult a halászat és a kézművesség.

Kr. e. III. évezred: Az ugorok (finn-permiek) nyugatra húzódtak. Életmódjuk jelentős mértékben változott; félig földbe ásták a házaikat, ékszereket és csiszolt kőeszközöket készítettek.

Kr.e. 2000 körül: Megjelent az „előmagyar nép”; délre húzódtak a Tobol és Irtisz folyók környéki ligetes sztyeppre. Az éghajlat itt melegebb és szárazabb volt, kedvezett a földművelésnek és az állattartásnak. A szabad legeltetés mellett istállózó állattartás is megjelent. Egy települést 10-20 nagycsalád alkotott, melyeknek mindegyike saját kurgánba (= temetkezési földhalom) temetkezett.

Kr. e. 1000 – Kr. e. 500: Az egymást követő szárazabb és nedvesebb éghajlati periódusok kettéválasztották a Ny-Szibériában élő ugor népességet. Az északabbra élő közösségek, vagyis az obi-ugorok elődei, „erdei” életmódot folytattak (halászat, vadászat, gyűjtögetés), míg a délebben élő csoportok – a magyarok elődei – nomád állattenyésztők lettek, „lovas” életmódot folytattak. A magyarok Kr. e. 800 körül váltak önálló néppé.

Kr.e. 500 – Kr.u. 550: Az ősmagyarok Baskíriába (Magna Hungaria) vándoroltak; feltehetően a nomád népmozgások egyike sodorta őket ide. Török népekkel kerültek kapcsolatba, ezért kultúrájuk, külső megjelenésük és törzsi szervezetük e népekéhez hasonlóvá vált. A magyarok ekkori életmódjára a ciklikus (nyári) vándorlás (sátorozó életmód), földművelés és a vashasználat volt jellemző; utóbbinak köszönhetően nőtt a fegyverek hatékonysága (íj, nyíl, rövid kard, lándzsa). Létrejött a hét törzs: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi.

VIII. század: A magyarok a török népek mozgása miatt elhagyták Baskíriát, és átkeltek a Volgán. Új hazájuk, Levédia, a Volga és a Don között terülhetett el. Mivel Levédia a Kazár Birodalom közvetlen közelében volt, a magyarok szoros kapcsolatba kerültek a kazárokkal. Átvették tőlük a rovásírást, egyes gazdálkodási módszereket, és valószínűleg a kazár kagánt ismerték el uruknak. A magyaroknál kialakult kettős fejedelemség (melyről a bizánci források nem tesznek említést) nyilván kazár mintára jött létre. A névleges hatalommal rendelkező kagánnak őseinknél a kündü (nap; a szakrális fejedelem címe ,iszlám forrásokból maradtak ránk), a tényleges uralkodónak a gyula (hold; a hadsereg főparancsnoka, a fegyveres hatalom birtokosa a honfoglalás előtti magyarságnál; a kende mellett vagy után a második legfontosabb személy) felelt meg.

IX. század: Őseink és a hozzájuk nyolcadik törzsként csatlakozott kabarok nyugat felé húzódtak. Új szállásterületük, Etelköz (jelentése: Folyóköz) a Duna és a Dnyeper között terült el. Etelközben a törzsek vérszerződéssel tették szorosabbá szövetségüket. Ebben az időszakban a magyar társadalomra már jellemző volt a vagyoni tagozódás. Megjelentek a gazdag és a szegény pásztorok; kialakult az a szokás, hogy a nemzetségi, törzsi tisztségek a legtekintélyesebb családokban öröklődnek. A társadalom egy vékony rétege az állatvagyon egy részét magántulajdonává tette. (Erre utal a barom és a bélyeg szó is, amely eredetileg a jószágra sütött tulajdonosi jegyet jelentette). Őseink Etelközből kiindulva zsákmányszerző hadjáratokat vezettek – egyrészt a szlávok ellen, másrészt nyugat felé, megjelenve a Kárpát-medencében. Az egymással harcoló frankok és morvák felváltva hívták segítségül a magyarokat, akik zsákmány reményében szívesen vállalkoztak a hadjáratokra.

895-ben a portyázó magyar főerőket támadás érte K-i irányból. A besenyők teljes erejükkel zúdultak rájuk, mivel őket is szorították más népek. A magyarok védelmet keresve vonultak be a Kárpát-medencébe. Pontos útvonalukat nem ismerjük, de valószínű, hogy elsősorban a Kárpátok északkeleti hágóin (Vereckei-, Tatár-szoros) és az erdélyi hágókon (Békás-szoros) át vonultak be, majd leereszkedve az Alföldre, a Garam-Duna vonaláig szállták meg a vidéket. Ezen a területen a bolgárokat leszámítva nem találkozhattak számottevő ellenállással.

A honfoglalók számát kb. 200-500 ezerre becsülik. A magyarok törzsenként telepedtek le, és alakították ki saját településeiket. A központi település a Megyer törzs szállása volt a mai Csepel-sziget területén.

A honfoglalás idején a magyar törzsszövetség élén Álmos (gyula) és Kurszán (kündü) állt. Álmos Erdélyben szakrális gyilkosság áldozata lett, vagyis feláldozták a honfoglalás sikere érdekében. Tisztségét fia, Árpád vette át. A kettős fejedelemség 904-ben, Kurszán halálakor szűnt meg. A magyarok elfoglalták a Morva völgyét (902), a bajorok azonban nem nyugodtak bele a terület elvesztésébe. Kurszánt és kíséretét tőrbe csalták – egy lakomán megölték őket.

A bajorokra mért újabb vereséggel (907) a magyarok biztosították helyzetüket a Kárpát-medencében. Ezután szinte évente indítottak kalandozó hadjáratokat – leggyakrabban É-Itáliába, Bajorországba, Szászországba és Bizáncba, de eljutottak D-Itáliába és Franciaországba is, sőt átkeltek a Pireneusokon. A sikeres hadjáratok összefogásra késztették a nyugati népeket. I. (Madarász) Henrik szász uralkodó békét vásárolt a magyaroktól, amit 933-ban megszegve Merseburgnál vereséget mért rájuk. A döntő csapást I. (Nagy) Ottó német-római császár mérte a magyarokra 955-ben. Az Augsburgnál elszenvedett vereség a kalandozó hadjáratok végét jelentette.

A kalandozások befejeződtével a magyarság életmódja gyökeresen megváltozott, s ez hatással volt a társadalomra is. A társadalmi differenciálódás alapja a vagyon volt. A legfelső réteget az urak, vagyis a fejedelem és a törzsfők alkották, akik saját szállásterülettel rendelkeztek, melynek neve uruszág volt (ebből keletkezett az „uraság”, de az „ország” szó is). A következő társadalmi csoport a nemzetségfők, vagyis a bők csoportja (lásd: mai „bőség” szavunk). Az urak és a bők hatalmát fegyveres harcosok biztosították, akiket jobbágyoknak neveztek. A következő réteget az ínek alkották (mai „ínség” szó). Ide tartoztak a szolgálatra kényszerített szabad közrendűek, valamint a rabszolgasorba került hadifoglyok is. Külön csoportot alkottak a szabad népek, mint például a székelyek vagy a besenyő határőrök.

A magyar társadalom a X században
fejedelem és törzsfők	urak (fejedelem, gyula, horka, törzsfők)	szabadok
nemzetségfők	bők
harcosok	fejedelmi kíséret (jobbágyok)
ínek = szolgáltató népek (földművelő, pásztor, solymász, kovács, szakács, … stb.)	szabad köznép
	(rab)szolgák	szolgák

A kalandozó hadjáratok lezárulása után a magyarságnak egyetlen lehetősége volt a hosszútávú fennmaradásra: csatlakozniuk kellett a kialakuló keresztény, feudális Európához.

A nyugati világhoz tartozás szándéka az államforma megváltozásán kívül életmódbeli, vallási és társadalmi változásokat vont maga után.

Az István-korabeli társadalom élén a király állt, akinek hatalmát óriási, az ország területének kétharmadát kitevő földbirtokai alapozták meg. A társadalom további tagozódásáról az uralkodó törvényei alapján kaphatunk képet.

A legélesebb jogi választóvonal a szabadok (liber) és rabszolgák (servus) között húzódott. A társadalom legnagyobb részét azonban minden bizonnyal a „köztes” helyzetű kötött szabadok rétege alkotta, akik nem rendelkeztek a szabad költözés, házasság, végrendelkezés, fegyverviselés jogával, és szolgálattal tartoztak uruknak. A XI. század legszélesebb rétegeket érintő folyamata a korábbi szabad harcosok, parasztok (közrendűek, vulgarisok) kötötté válása jelentette.

Az Árpád-kor elején a szabadok elitjét (arisztokrácia) a királyi birtokadományok révén megerősödő lovagok, ispánok (comes) és egyházi előkelők alkották. A vitézek (miles) – a szabadok egy másik, kisebb birtokkal rendelkező rétege – a király, illetve az előkelők mellett teljesítettek fegyveres szolgálatot. A közrendűek (vulgaris) már adóval (szabadok dénárja) tartoztak a királynak. Az egyházi, illetve világi nagybirtokokat és a királyi várbirtokokat kötött állapotú népességgel műveltették meg. A várispánságok katonái és katonatisztjei (várjobbágyok) is ebbe a csoportba tartoztak, de a várjobbágyok kisebb birtokadományban is részesülhettek, s ezáltal lehetőségük nyílt a felemelkedésre is.

A XII. századra a trónharcok jelentős mértékben meggyengítették az uralkodó hatalmát. A birtokadományozásoknak köszönhetően III. Béla (1172-1196) már csak az ország területének egyharmadát birtokolta. Az egyházi és világi nagybirtokosok befolyása ezzel párhuzamosan nőtt. Az ispánok és az egyéb fontos tisztséget betöltő emberek a nagybirtokos családokból kerültek ki. A hadseregben a főurak saját zászlaik alatt vezették csapataikat – kialakult a bandérium. A középrétegek helyzete továbbra sem volt egyértelmű. A szabad lakosság földdel rendelkező, katonáskodó része (akiket XIII. századtól servienseknek neveztek) magát csak a király alattvalójának vallotta, s megőrizte függetlenségét. A várjobbágyok módosabb, saját földdel rendelkező része kiváltságokat nyerhetett az uralkodótól, ezáltal lehetőségük nyílt a felemelkedésre. Az uradalmakban továbbra is a szolgák voltak többségben, akik a földbirtokos szerszámaival, annak saját kezelésű földjén dolgoztak, de egyre több szolgának hasítottak ki parcellát terményhányad fejében. Ők voltak a házas-földes szolgák (mansio), akik már önállóan gazdálkodtak és terménnyel tartoztak uruknak. A lesüllyedt szabadok szintén saját földdel rendelkeztek, s csak a termés egy részét voltak kötelesek átadni. Ezt a folyamatot erősítette meg a szabad költözéssel, földdel rendelkező, terményhányadot beszolgáltató hospesek (külföldi telepesek) megjelenése

A XIII. században a társadalmi átrétegződés felgyorsult, megjelentek az új társadalmi rendszer, a rendiség csírái.

A III. Béla fiai, Imre (1196-1204) és András közti trónharcok során mindkét fél birtokok adományozásával kívánta erősíteni a táborát. A királyi birtokállomány tekintélyes részét eladományozták, aminek következtében kialakult a későbbiekben báróknak nevezett főnemesi réteg.

A nagybirtokosok megerősödése veszélyeztette a kisebb birtokokkal rendelkező vitézeket (serviensek). A serviensek, várjobbágyok és a II. András (1205-1235) idején háttérbe szorított Imre-párti bárók rákényszerítették a királyt az 1222-es Aranybulla kiadására. A bárók követelései mellett (egész vármegyék adományozásának, méltóságok halmozásának, az idegenek birtokszerzésének és hivatalviselésének tilalma) az oklevél biztosította a serviensek kiváltságait: az adómentességet (melyért cserébe védelmi kötelezettséggel tartoztak), a szabad végrendelkezés jogát, valamint azt, hogy csak a király bíráskodhatott felettük. Az Aranybulla ellenállási záradéka a világi és egyházi előkelőknek jogot adott az ellenállásra, amennyiben a király megszegi az oklevélben ígérteket. Az Aranybulla kiadása nem változtatott András politikáján, a birtokadományozások a korábbi ütemben zajlottak tovább.

1231-ben az egyház az Aranybulla megújítására, 1233-ban pedig a beregi egyezmény kiadására kényszerítette az uralkodót. Mindkét oklevél az egyháziak külön jogállását és kiváltságait biztosította.

Az 1235-ben trónra kerülő IV. Béla kísérletet tett a királyi birtokállomány visszaállítására. Intézkedései a vezetőréteg ellenállásába ütköztek, ezért Béla kénytelen volt leállítani a birtokvisszavételeket. A tatárjárás (1241-42) jelentős mértékben megváltoztatta az erőviszonyokat.

IV. Béla az ország talpra állítása érdekében birtokadományozásokba kezdett, az adományokat azonban feltételekhez (katonaállítás, várépítés) kötötte. Számos települést emelt városi rangra, elősegítve ezzel a polgárság növekedését. Ny-Európához képest azonban a polgárság aránya ekkor még igen csekély volt.

A tatárjárás népességcsökkenése lendületet adott a jobbágyság kialakulásának: a hospesek és a határokon belül vándorló földművesek azokon a birtokon telepedtek csak le, amelyeken bizonyos kiváltságokat biztosítottak számukra. A munkaerőhiány miatt a birtokosok elismerték, hogy a jobbágyok telküket szabadon örökíthetik, szabadon költözhetnek. Az ilyen módon kialakult és egységesült réteg jobbágy elnevezése (eredetileg: „jobb ember”) kifejezte a paraszti népesség felemelkedését.

IV. Béla uralkodásának utolsó éveit a fiával, Istvánnal folytatott küzdelem keserítette meg. Harcuk az adományozások révén a bárók megerősödését eredményezte. Egyes családok (Csákok, Kőszegiek, Kánok) egybefüggő, hatalmas területek uraivá váltak, akik a befolyásuk alá került területek kisebb birtokosaiból szervezték meg uradalmaik irányítását, fegyveres kíséretük, bandériumaik tisztjeit. Ezt a jelenséget familiaritásnak nevezzük. (A familiaritás nem azonos a hűbériséggel: a familiáris a birtokát a királytól kapta, s nem urától. Az úr és familiárisainak viszonya így lazább volt, és nem öröklődött.)

Az 1260-as évekre a középréteg jogi helyzete megszilárdult. Az 1267-es törvények a servienseket már nemeseknek (köznemesek) nevezték, és megerősítették az Aranybullában megfogalmazott szabadságjogaikat. A királyi hatalom igyekezett a bárók ellenében felhasználni ezt a réteget, s a törvény értelmében a köznemesek képviseltethették magukat az évente rendezett székesfehérvári törvénynapon – ez az intézkedés a későbbi rendi országgyűlés egyfajta, nagyon korai előzményének is tekinthető. A szintén a királyt szolgáló, kötött várjobbágyok birtokkal rendelkező része nemesítések révén ugyancsak ebbe a társadalmi rétegbe emelkedhetett.

A kiterjedt latifundiumokkal (nagybirtokokkal) rendelkező bárók (kiskirályok) megakadályozták a köznemesség érvényesülését országos szinten. Így a köznemesek helyi szinten kezdtek szervezkedni érdekeik védelmében, s kialakították a nemesi vármegyét. Ennek első dokumentuma a Zala megyei serviensek kehidai oklevele volt (1232), amely rögzítette, hogy a helyi nemesség tisztségviselőket (szolgabírók) választhat saját soraiból. A nemesi vármegye a helyi nemesség érdekeinek védelme mellett átvette az ekkorra már meggyengült királyi vármegye funkcióit is.

Magyarország tatárjárás előtti népességét 1,5-2 millióra becsülik; a többség magyar volt, de számos más etnikum is színesítette az ország térképét. A honfoglalást megelőző kortól itt élő szláv népesség mellé számos más népcsoport költözött be, ill. szervezett telepítési akciók is indultak, mind a király, mind egyes nagybirtokosok részéről. A nyugatról érkező – flamand, vallon, itáliai, szász, stb. – hospesek száma a tatárjárás után tovább növekedett. A kereskedelemmel foglalkozó zsidók és izmaeliták (muszlimok) mellett a korszak elején települtek be a török besenyők, a XIII. században az ugyancsak török kunok, illetve iráni jászok. A XIII. század elejétől rendelkezünk biztos forrásokkal a románság magyarországi jelenlétéről.

Az Árpád-ház kihalása (1301) után az ország jogilag egységes maradt, de a hatalom a tartományurak kezébe került. A kiskirályok szerezték meg a főméltóságokat (nádor, vajda, bánok), és sajátjukként kezelték a méltóságaik révén birtokolt királyi várakat. Az új király megválasztását saját joguknak tartották. A trónharcokból Károly Róbert, a magyarországi Anjou-dinasztia első tagja került ki győztesen.

Az Anjouk kora a társadalomfejlődés egy hosszú folyamatát zárta le. Az ország különböző állapotban élő és különböző kiváltságokat élvező lakosai két alapvető csoportban egységesültek.

Az egyik csoportba tömörülők földbirtokuk révén a nemesség soraiba tartoztak. Földjükre megkapták az uralkodótól az adómentességet, és csupán katonáskodási kötelezettségük volt. A másik csoport tagjai, a földtulajdonnal nem rendelkező jobbágyok a földesurak földjein telkeket vettek használatba. A használatba kapott telek fejében a földesúr, az egyház és az állam szolgáltatásokra kötelezte őket. Az egységes nemesség és jobbágyság kialakításában a királyi hatalom döntő szerepet játszott.

Nagy Lajos 1351-es törvényeiben megerősítette az egyes társadalmi csoportok jogállását. Az Aranybulla megújítása a nemesség alapvető szabadságjogait biztosította. Az egyetlen módosítás a szabad örökítési jog megszüntetése volt: az ősiség törvénye értelmében a birtok nemzetségen belül apáról fiúra szállt, a fiúágon kihalt nemzetségek birtokai pedig a háramlási jog révén a királyra szálltak vissza. A nemességet erősítette az „egy és ugyanazon szabadság” kimondása, valamint a jobbágyi terhek egységes szabályozása. Az udvari nemesség gondolkodásmódja az Anjouk idején kezdett különválni a vármegyei nemesekétől. Az udvari társadalom észjárását a királyság tisztelete határozta meg, míg az udvaron kívül rekedtek, a vidéki nemesek elsősorban a nemesi szabadság szószólói lettek. A tisztsége révén a királyi székhelyhez, Budához kötődő udvari nemesség tagjai egyre sűrűbben kapták meg az úgynevezett szabadispánságot. Ez a később pallosjognak nevezett kiváltság feljogosította őket arra, hogy a kézre került bűnösöket – a megyei törvényszék mellett – ők is kivégeztessék.

A nemességhez hasonlóan a jobbágyság kialakulása is a XIV. századra fejeződött be. Apró falvakban éltek, gazdálkodásuk és szolgáltatásaik alapja a telek volt, mely belső (ház és kert) és külső (szántó, rét és erdőrész) telekből állt. A szántót – a nyomáskényszernek megfelelően – minden évben máshol mérték ki. A jobbágy a telek alapján rótta le szolgáltatásait földesurának (cenzus = pénzadó két részletben; kilenced = terményadó; évi háromszori ajándék; munkajáradék = fuvarozás); az egyháznak (tized a gabona és a bor után) és az államnak (kapuadó). A jobbágyok helyzete a XIV. században viszonylag kedvező volt; szabadon költözhettek adójuk megfizetése után.

A XIV. században a városok száma jelentősen emelkedett. A szabad királyi városok és a bányavárosok mellett megjelentek a mezővárosok is.

A magyar társadalom változásai
XI. század	XIII. század eleje	XIII. század vége	XIV. század
Előkelők	Nemesek	Bárók	Bárók
Vitézek	Serviensek	Nemesek	Nemesek
Várjobbágyok	Várjobbágyok	Kialakuló polgárság
Közrendűek
		Jobbágyok	Jobbágyok
Rabszolgák