Az alábbiakban a középszintű és az emelt szintű érettségi írásbeli vizsgarészének egyik műértelmező szövegalkotási feladattípusára mutatunk példát – megoldási javaslattal. E szövegalkotási feladattípus neve:
egy mű értelmezése. Az értelmezendő mű lehet lírai műfajú és epikus műfajú szöveg is. Az alábbiakban egy (kis)epikai mű / novella elemző értelmezéséhez adunk ötleteket – javaslatokat.
Néhány általános érvényű ötlet – javaslat:
milyen elemzési szempontokat, fogalmakat célszerű használni egy olyan mű értelmezéséhez, amely műfaja szerint az epika műnemébe (= műfajcsoportjába) tartozik
NOVELLA = prózai kisepikai műfaj; egy (vagy néhány) szereplő életének szubjektíve fontos mozzanatát beszéli el – egy-egy élettényt (döntő pillanatot, sorsfordulatot) emelve ki a szereplő életfolyamatából; ez szükségszerűen fragmentális (= töredékes, hiányos, nem teljes) az életfolyamathoz képest.
A novella elbeszélőjének szerepe, nézőpontváltásai; az epikus alapformák a novellában
- A novellának (mint epikus műfajnak) alaptényezője a narrátor (= elbeszélő); ő közvetíti a cselekményt, tehát a narráció (= elbeszélés) kommunikációs szituációjában a befogadó (olvasó) kommunikációs „partnere” az elbeszélő.
- Az elbeszélő pozíciója szerint
- lehet a novellában megjelenő történet résztvevője, szereplője; ilyenkor csak arról számolhat be, amiről szereplőként tudhat, benyomást, tapasztalatot, ismeretet szerezhet;
- lehet a novella fiktív világán (a történeten) kívül álló személy is; ilyenkor szerkezetalakító tényezőként kiemelhet vagy elhallgathat motívumokat, meghatározhatja azok sorrendjét; az elbeszélő.
- Az elbeszélő beavatottsága szerint
- lehet mindentudó (omnipotens = mindenható), ha „belelát” szereplőinek gondolataiba, érzelmeibe, szándékaiba;
- nem mindentudó, ha csak azt közli, amit kívülállóként tapasztalhat, tudhat a szereplőkkel kapcsolatban.
- A novella jellemzője lehet az elbeszélői nézőpontváltás, azaz a mű fiktív világán kívül álló (tehát nem szereplő) elbeszélő a narráció illetve a leírás során a saját nézőpontja helyett valamelyik szereplő nézőpontjával azonosulva (valamely szereplő nézőpontjába helyezkedve) tesz közléseket; a nézőpontváltás a szereplő jellemzésének eszköze. (Ha az elbeszélő a novella fiktív világának − a történetnek – résztvevője, nézőpontváltásra nincs lehetőség.)
Az elbeszélői nézőpontváltás háromféle lehet:
- térbeli nézőpontváltás (a narrátor valamelyik szereplő látószögéből tesz közléseket);
- ideológiai nézőpontváltás (a narrátor valamelyik szereplő világképével, értékrendjével, gondolkodásmódjával azonosulva tesz közléseket);
- nyelvi regiszterváltás (a narrátor valamelyik szereplőre jellemző nyelvi regisztert, beszédmódot használja).
- Elbeszélő szövegek nyelvi jellemzői
Az elbeszélő (epikus) szövegek legfőbb nyelvi jellemzője, hogy alapvetően monologikus formájúak. Az elbeszélő (epikus) szövegek alapformái (epikus alapformák): leírás, elbeszélés, párbeszéd.- A leírás a jelenségek statikus ábrázolása. Tárgya lehet a tér, mű valamely szereplőjének külső megjelenése, lelkiállapota (narrátori monológban bemutatva).
- Az elbeszélés a cselekménymozzanatok, események közlése.
- Az elbeszélő (epikus) mű szereplőjének kijelentéseit, dialógusait a narrátor többféle módon rögzítheti. Az egyenes beszéd (oratio recta) esetében e kijelentések szó szerinti idézetek formájában szerepelnek a szövegben. Ez alkalmat ad a nyelvi individualizációra, vagyis a szereplők megszólalásai a jellemzés eszközévé válnak. A szereplők beszédmódja jellemzi személyiségüket és változó érzelmi állapotukat is. A függő beszéd (oratio obliqua) esetében a szereplők megnyilatkozása, dialógusa nem szó szerinti idézetként, hanem narrátori interpretáció formájában szerepel a szövegben. Ez a narrátor véleményét (történethez, szereplőkhöz fűződő viszonyát) mutatja meg közvetetten.
- A novella motívumrendszere
- Fabuláris motívumok: ezek alkotják a történetet (fabulát), amely a novella denotatív jelentésrétege. A fabula arra a sorsfordulatra épül, amelynek következtében a főszereplő addigi élete véglegesen (visszafordíthatatlanul) megváltozik.
- A novella történet melletti jelentésrétegét (az ún. szüzsét) alkotó szabad motívumok: ezekből jön létre a novella konnotatív jelentésrétege, a novella jelentéstöbblete, amely túlmutat a fabulán.
[A motívumokat azért vizsgáljuk, elemezzük, értelmezzük, hogy a novella jelentéstöbbletét (konnotatív jelentésrétegét) feltárjuk, megismerjük, megértsük.] - Központi (fő) motívum: a novella szövegében többször felbukkanó motívum, amelynek jelentéstartalma folyamatosan változik, bővül. A címben megjelenő központi motívum a zárlatban jelenik meg újra, s itt válik világossá jelentéstartalma. ⇒ Ez az egy központi motívumot tartalmazó (= monocentrikus) novella szerkezetét bináris (körkörös) szerkezetűvé teszi.
Példa egy (kis)epikai mű / novella értelmezéshez
Elemezze Móricz Zsigmond Barbárok (1931) című novelláját! Vizsgálja meg a novella motívumrendszerét, az elbeszélői nézőpontokat, és térjen ki arra is, miként érvényesül a balladaszerűség a novellában!
Fogalmazása 500–1500 szó (kb. 3–8 oldal) terjedelmű legyen.
A novella szövegét alább, az elemzést követően olvashatja.
A novella motívumrendszere
- Mint minden novellában, ebben is kétféle motívum van, az ún. fabuláris (kötött) motívumok (konkrét történések), amelyekből a történet (fabula) áll össze, és az ún. szabad motívumok, amelyek magát a történetet nem befolyásolják (a szűk értelemben vett történethez, sztorihoz nem tartoznak hozzá). Az egyes események, cselekvések körülményeit, okait, következményeit közlik – ezek tehát a szabad motívumok. Mindig ezek a fontosabbak. Ezeknek az értelmezésével tárható fel a novella történet melletti jelentése, jelentéstöbblete. A szabad motívumok összessége által alkotott modellt szüzsének is nevezik. A novellaelemzésben ezeket a történet mögötti jelentéstöbbletet adó motívumokat kell vizsgálni [!], s nem a fabuláris motívumokat. A novella fabulája (története) néhány mondatban összefoglalható.
- A novella fő motívuma újabb és újabb jelentéstöbblettel gazdagodva ismétlődik. Ebben a novellában ez a fő motívum az öv / rézveretes szíj.
- A rézveretes szíj megjelenései a fabulában (történetben):
- az első részben Veres juhász és társa a látogatás okaként erre hivatkozik;
- a második részben az asszony számára az azonosítás feltétele (amikor a Veres juhászékkal találkozik);
- a harmadik részben a gyilkosság bizonyítéka.
- A rézveretes szíj többletjelentései a szüzsében:
- A rézveretes szíj mindhárom részben a gyilkosság jelölője. Az első részben túl azon, hogy ürügyül szolgál a gyilkosságra, a szereplők identifikálásának (azonosításának, jellemzésének) eszköze is. A maga készítette öv Bodri juhász számára fétis. Úgy néz a tárgyra, mintha természetfölötti erővel bírna. Nem alku tárgya, nem adható el, a legfontosabb örökségként továbbadható tulajdon. Óv vagy ront, kísért, leleplez, elátkoz. Az asszony is úgy tekint a szíjra, mint férje lényegi azonosítójára, én-részére.
„- Még arra is emlékszek – mondta a veres juhász -, hogy mikor itt járt, volt neki egy szíjja. Rézzel volt kiverve.
– Az ű vót – mondta az asszony -, szerette aztat a szíjat, mindig derekán viselte.”
- Nem csupán Bodri juhász számára fetisizált e tárgy, hanem a Veres juhász számára is. Ezért vallja be a Veres juhász a novella végén a gyilkosságot. Babonás hittel véli úgy, hogy a meggyilkolt a másvilágról visszatért, jelet ad, hogy leleplezze őt.
„A juhász megfordult, s elindult nagy, kemény léptekkel az ajtó felé. Mikor odaért, s a kezét rá akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott. Nem tudott a kilincshez nyúlni. Nem tudott moccanni, csak nézett, nézett mereven, és a szája elkezdett habot verni. A kilincsre akasztva ott lógott a szíj, rézzel kiverve. A juhász lassan a fejéhez nyúlt, aztán visszafordult.
– Tekintetes uram… beismerem…
A vizsgálóbíró nem szólt egy szót se, csak nézett az emberre parázs szemmel, csak úgy égett a szeme.
– Mink öltük meg Bodri juhászt a háromszáz birkájáért meg a két szamaráért.
Evvel meghajtotta a fejét.”
- A másik visszatérő motívum a novellában a vizsgálóbiztos végkövetkeztetése, a novella zárómondata, amely visszautal a címre: Barbárok. E motívum kettős (címbéli és novellazáró) jelenléte meghatározza a mű szerkezeti jellegzetességét: bináris (önmagába forduló) voltát. Ez a bináris jelleg azt jelenti, hogy a novella nyitányában vagy címében szereplő motívum a novella zárlatában új többletjelentéssel ismét megjelenik. A többletjelentések az alábbiak:
- A zárlatban az a feszültséget keltő, hogy a vizsgálóbiztos mondata alapvetően a gyilkosokra vonatkozik, ugyanakkor ezzel a minősítéssel általában a pusztai emberekre céloz. A novella szövegéből egyértelművé válik, hogy Veres juhászt halálra fogják ítélni ennek a gyilkosságnak a bevallása nélkül is. (Maga a vizsgálóbiztos mondja ki ezt: „– Hajja-e kend?! Nem gyermek! Aki beismerte minden bűnét, ne cigánykodjon háromszáz birka miatt. Mi az kendnek? Most, mikor már tisztán mehet az Isten elébe, a Bodri juhász szennyezze be a lelkit kendnek?”) A vizsgálóbiztos ennek ellenére huszonöt botütést méret a már a halálra ítélt Veres juhászra.
- A vizsgálóbiztos döntése tehát annak demonstrálása (megmutatása), hogy a hatalom az ő kezében van, és hogy minden tekintetben felette áll a pusztai embereknek, akikkel ezért bármit megtehet. Ezzel az attitűddel (a pusztai emberek méltóságának, emberi mivoltának semmibevételével) a vizsgálóbiztos maga is „embertelennek”, „barbárnak” mutatkozik.
- Visszatérő – bár nem központi – motívum a nap is. A többletjelentések az alábbiak:
- Az első részben a naplemente allegorikus ábrázolása egyértelműen a kisgyerek értékelési nézőpontját tükrözi. A fiú minden jelenséget annak megfelelően értékel, azonosít, amilyen világreprezentáció, világismeret az ő fejében van. Minthogy csupán a pusztai életet ismeri, a juhokat, a nyájat, az aklot, mindent ennek a meglehetősen szűk világismeretnek megfelelően értékel. Az első rész naplementeallegóriája nemcsak a fiú értékelési nézőpontját jeleníti meg, de gondolatait, félelmeit is: azt az értetlenséget, mit keresnek apjánál az idegen juhászok. „Mán lassan lefelé konyult a nap. Az is kíváncsian nézte a három embert, a se tudta, kik ezek s mit akarnak. Sajnálta is, hogy neki mán el kell menni a maga nyájával az akolba. Vajon odáig kisül-e?”
- A második részben a nap megszemélyesítéssel szerepel. „Az asszony pedig ment, ment, elment. Elveszett a nagy pusztán. A nap egyre feljebb hágott az égen, s nézte, ahogy a fekete asszony vászonfehérben tovább ballagott a pusztán. Az pedig csak ment, csak ment. Haza se nézett, csak elment, addig ment, addig ment, míg a puszta el nem nyelte. Addig ment, addig ment, míg el nem érte a Dunát.” Az asszony elveszettségét, végtelen magányát jeleníti meg a kép. Nyilvánvaló, hogy az asszony menetelése valójában gyászmunka. Nem az élő férjét keresi…
- Mivel magyarázható, hogy a gyilkosok nem éreznek bűntudatot? (Megvacsoráznak a betemetett halottak fölött…)
A pusztai létben kizárólag a természet törvényei érvényesülnek: például az, hogy az erősebb marad életben (ez a darwini természetes szelekció törvényszerűsége). A veres juhásznak az életben maradáshoz nyájra van szüksége, és az erősebb jogán bűntudat nélkül elveszi azt a gyengébbtől. Annyiban animális az ő létezésük, hogy az állatokhoz hasonlóan cselekedeteiket kizárólag a létfenntartás ösztöne irányítja. A szereplők animális létformáját maga az elbeszélő is hangsúlyozza (ld. később).
Az elbeszélő és az epikus alapformák
- A novella három szerkezeti egységre tagolódik. Ezek az egységek az események lineáris egymásutánját adják – az egyes részek közötti időbeli ugrásokkal.
- Az első és harmadik részben a párbeszédek dominálnak, e két rész jelenetszerű. Mindkét cselekményrész időtartama rövid, mindkettő egyívű, bár az első rész él is kihagyásokkal, időbeli ugrásokkal, tempóváltásokkal. Mindez a ballada műfaji sajátosságaira emlékeztet.
- E két részhez képest a másodikban az elbeszélés és leírás mint alapforma dominál, cselekményének időtartama egy év. A középső részben nézőpontváltással él az elbeszélő. Azzal, hogy az asszony nézőpontjából írja le a pusztát, az asszony érzelmi és lelkiállapotát mutatja meg. Ugyanez illetve az időmúlás érzékeltetése a szerepe az ismétléseknek és ismétlődéseknek.
A novella nyelvi regisztere, nyelvi megformáltsága
- A szereplők animális létformáját az elbeszélő azzal is érzékelteti, hogy a novella elején az információközlők: a kutyák. Bodri juhász állapotát, félelmét is a kutyák magatartása jeleníti meg. Hatékonyabban kommunikál az ember a kutyával, mint ember emberrel. Verbálisan nem tudnak kommunikálni.
- Az elbeszélő gyakorta él elliptikus mondatszerkesztéssel (vagyis hiányos mondatokkal, amelyekből valamely fontos mondatrész hiányzik). „Az egész napot járta azon a tájon, ahol emlékezett. De még a nyáj nyomát se lelte.”
- Az elbeszélő nyelvi individualizációval él (a szereplők megszólalásaikkal jellemzik magukat): a novella szereplői romnyelvet beszélnek, töredezett, befejezetlen mondatokban nyilatkoznak meg.
- A ballada műfajára jellemző drámaiságot ad a szövegnek (különösen az első és harmadik részben), hogy a szereplők közötti párbeszéd dominál.
- A drámaiság azt jelenti, hogy dominál a dialógus.[!] A cselekmény dialógusban, párbeszédben bontakozik ki.
- Az elbeszélő a cselekmény bizonyos fabuláris mozzanatait kihagyja, nem közli. Például nem közli, hogyan fogják el a veres juhászt. Ennek következménye, hogy a cselekmény fragmentált, töredezett. Ez szintén a balladára jellemző. [!]
A fenti novellaelemzésben idézett szövegrészletek forrása: http://mek.oszk.hu/01500/01502/html/02.htm#50
A MŰÉRTELMEZŐ SZÖVEGALKOTÁSI FELADATOK ÉRTÉKELÉSÉNEK ELVEI
MŰÉRTELMEZŐ SZÖVEGALKOTÁS: EGY MŰ ÉRTELMEZÉSE
| Tartalmi minőség – adható összesen 25 pont. A bázisszöveg és a feladat értése; tudáskeretének ismerete (vonatkozó tárgyi tudás, általános tájékozottság); a válaszelemek megfelelése a feladat szempontjainak, szövegbázisának; a problémaérzékenység, lényeglátás, tématartás, gondolatgazdagság, releváns példák, véleménynyilvánítás szerint. |
|
| 25-20 pont |
a feladatban kijelölt valamennyi értelmezési szempontra utal, kitér, válaszol; kifejtett, indokolt, tárgyszerű állítások, következtetések; ítélőképesség, releváns értékítélet; az értelmezési szempontoknak megfelelő tájékozottság (fogalmak, indokolt példák, hivatkozások) meggyőző alkalmazása |
| 19-15 pont |
részleges megfelelés a feladat szempontjainak; helyenként kifejtetlen állítások, következtetések; az értelmezési szempontoknak megfelelő tájékozottság (fogalmak, indokolt példák, hivatkozások) részben elfogadható alkalmazása, esetleges tárgyi tévedések; több elemében helytálló kifejtés, releváns vélemény |
| 14-10 pont |
jellemzőn hiányos megfelelés a feladat szempontjainak; kevés releváns, kifejtett állítás, helyenként megalapozatlan következtetések; korlátozott fogalmi tájékozottság, előfordul tárgyi tévedés; törekvés releváns vélemény megfogalmazására |
| 9-5 pont |
alig reflektál a feladatban adott szempontokra; többségében felületes közlések, megalapozatlan állítások; hiányos tárgyi-fogalmi tudás, esetenként alapvető félreértések; törekvés azonosítható vélemény megfogalmazására |
| 4-0 pont |
nem reflektál a feladatban adott szempontokra, sok tartalmatlan közlés, hiányzó vagy jellemzően téves fogalomhasználat; félreértések, alig vagy nem azonosítható álláspont |
| Szövegszerkezet – adható összesen 5 pont. A felépítés (gondolati íve, logikája, a műfajnak való megfelelés); a szerkezet (koherencia, arányosság, tagolás, terjedelem: 400-800 szó) szerint. |
|
| 5-4 pont |
tudatosan felépített gondolatmenet; arányos tagolású szerkezet: bekezdések, felvezetés, kifejtés, lezárás; elvárt terjedelem |
| 3-2 pont |
részben rendezett gondolatmenet; aránytalan, erőltetett és/vagy hiányzó szerkezeti egységek (bekezdések, felvezetés, kifejtés, lezárás) elvárt terjedelem |
| 1-0 pont |
bizonytalan, azonosíthatatlan gondolatmenet; kirívó szövegtagolási hibák, hiányok; elvárt alatti terjedelem |
| Nyelvi igényesség (stílus, nyelvhelyesség) – adható összesen 10 pont. A nyelvi regiszter, a szókincs, a köznyelvi normának való megfelelés szerint. |
|
| 10-8 pont |
megfelelő nyelvi regiszter; választékos, világos megfogalmazás és mondatszerkesztés; pontosan alkalmazott, az értelmezési szempontokhoz illő gazdag szókincs; kifejező, árnyalt, következetes előadásmód; esetleg néhány kisebb nyelvi bizonytalanság |
| 7-6 pont |
gördülékeny megfogalmazás, átlátható mondatszerkesztés; az értelmezési szempontoknak megfelelő szókincs; többnyire szabatos előadásmód; esetleg néhány, az értelmezést nem befolyásoló nyelvi, nyelvhelyességi hiba |
| 5-3 pont |
jellemzően töredékes vagy dagályos előadásmód, értelemzavaró mondatszerkesztési, szókincsbeli pontatlanságok, nyelvhelyességi hibák; bizonytalanság a nyelvi regiszterben |
| 2-0 pont |
a szövegre nagyrészt jellemző igénytelen, pongyola nyelvhasználat; a megértést alapvetően gátló stilisztikai, nyelvhelyességi hibák, szegényes, széteső mondatszerkesztés; sivár szókincs, értelemzavaró szóhasználat |
A fenti táblázatos áttekintések forrása: http://dload.oktatas.educatio.hu/erettsegi/nyilvanos_anyagok_2019tavasz/magyar_kozep_irasbeli_muert_szovegalk_osszehasonlito_elemzes_javitasi_utmutato_2019maj.pdf
Íme, a vizsgált novella szövege.
Móricz Zsigmond: Barbárok
A kis kutya, a puli fülelt, szimatolt s a következő percben vicsorítva kezdett ugatni.
– Mija? – szólt rá a juhász.
A kutya csak még jobban ugatott.
– Városifélék? – kérdezte a juhász.
A kutya egy pillantásig hallgatott.
– Pusztabéli?
A kutya ugatni kezdett.
– Akkor mi bajod?
A juhász végigheveredett a subáján, a szamár árnyékában és többet nem törődött az egésszel.
Egy idő múlva a két komondor is észrevette, hogy idegenek közelednek s mély konduló ugatással ők is rákezdték. Olyan fertelmesen acsarkodtak, mintha nyúznák őket.
De a juhász már tudta, hogy valamelyik pásztortársa közeledik, a puli azt jól megmagyarázta neki.
Jósokára volt, mikor a két szamaras juhászt ki lehetett venni, ahogy a leégett pusztán közeledtek. Lassan jöttek a szamáron, és a szamár lába előtt két kutya is ott poroszkált.
A puli a gazdája lábához állt s abba nem hagyta egy pillanatra a csikorgó csaholást.
A komondorok lassan meg-megbékéltek, hogy felismerték a sorstársat. Talán a kutyákat is megismerték. Egy-egy időt hallgattak,
aztán egy-egy verset ugattak, de nem vették nagyon a lelkükre az ugatási munkát.
Csak a puli nem hagyta abba, az úgy visított, mintha késsel metélték volna.
Mikor a két vendég ideért a nyáj közelébe, a komondorok összeverekedtek a jövevény kutyákkal, egybekeveredtek s a földön mardosták egymást. Az egyik juhász a szamárról rájuk bőgött, a botját is felemelte, hogy mindjárt agyoncsapja valamelyiket, de aztán csak hagyta s bedöcögött a baktatóval a bunda felé.
– Hé.
– Netehé.
A juhász felkönyökölt és nézte a közeledőket.
Elkurjantotta magát:
– Iszkite.
Erre az ebek kicsit barátságosabban marták egymást.
Az egyik vendég már a földön volt és hosszú kacsázó léptekkel közeledett.
– Aggyon Isten.
– Fogaggy Isten.
Felállott a becsület kedvéért, pedig a vendég nem érdemelte a megbecsülést, mert rosszakarója volt. Hallotta a múltkor is a csárdában, hogy azt mondta, hogy az ő nyája a puszta betyárja. Mér mond ilyet. Mikor neki módja van, hogy arra legeltessen, ahová csak szegődése engedi?
De hát nem mutatja meg az ember mindjárt, hogy mit érez és mit gondol. Kezet fogott velük és azt mondta:
– Szájj le tésis.
Erre a másik juhász is leszállott a szamárról s a két csacsit kicsapták. Azok ottmaradtak egy álltó helyükbe s meg se moccantak többet, csak a bőrük reszketett a pőcsik csípése alatt. De különben legfeljebb csak a fülüket mozgatták s egy igét se szóltak.
A két juhász levette a szamaráról a bundát, ők is leterítették a kiégett földre s ráheveredtek. Így ültek szembe egymással, s maguk elé néztek. Nem beszéltek.
Nyájajuhász volt mind a három ember, olyan juhász, aki egész esztendőt kinn töltött a nyájánál, soha falunak színét se látta, hacsak lakodalomba be nem mentek vagy vásárra olykor. Kemény pusztai emberek voltak. Körülöttük a nagy ég, semmi más, mert az égen csak kerengtek a felhők, de a földön nem volt más, csak a tücskök peregtek. Meg egy vadkörtefa búsult görbén nemigen messze.
A nagy nyáj messzebb járt, a kisfattyú volt vele. A juhász kisfia, olyan tizenkét esztendős sihederke, csak egy nagy kalap, meg egy kis szűr, ennyi volt az egész gyerek, meg egy kis kíváncsiság. Úgyhogy el is kezdte visszafelé terelni a nyájat és alkonyat felé ide is ért az apjához.
Ezek még akkor is hallgattak. A juhász napokat el tud tölteni hallgatva. Ha együtt vannak, együtt hallgatnak. Még ilyenkor, ha vizitába jön, akkor se vakognak.
– Hát az asszony – mondta az egyik vendégjuhász.
Aki megszólalt, nagy veres ember volt. Szeplős, nagy kemény ember. Kék szemű és verhenyes bajszú. Hogy a haja milyen volt, nem igen látszott, mert a kalap egész a szemöldökére volt akasztva.
A másik vendég is megmordult. Az kisebb ember volt, tömpe orrú, vizslató szemű. Szíjta a pipáját, odanézett, de nem szólt.
– Itt vót.
– Mikor?
– Van egy hete.
– Mikor gyün megint?
– Majd elgyün.
– Van eleség?
– Van valami.
– Elég lesz két hétre?
– Tíz napra.
– Tíz nap.
Újra hallgattak.
Most mán a gyerek is itt állott. Csak állott a görbe kampójára támaszkodva, és szótlanul nézte a vendégeket. Szerette volna kitalálni, mit akarnak, minek jöttek, de nem mert szólni. Meg nem is akart. Ha azok nem, ő sem. Nem sürgős.
Mán lassan lefelé konyult a nap. Az is kíváncsian nézte a három embert, a se tudta, kik ezek s mit akarnak. Sajnálta is, hogy neki mán el kell menni a maga nyájával az akolba. Vajon odáig kisül-e?
Hát nem sült ki, mert csak feküdt a három ember és pipázott. Ültek, keresztbe vetett lábbal.
A vendéglátó gazda csak egyszer pillantott körül, akkor is úgy tett, mintha a nyáj után nézne, pedig azt nézte, hogy a botja kézügybe van-e?
Mikor a nap lement, egy kicsit megelevenedett a határ. Madarak kezdtek felettük repkedni, apró madarak nagy csapatban. A muslincák felhősen kavarodtak fel a fűből vagy honnan, arra vadásztak.
– Hallod.
– No.
– Van neked egy szíjad?
– Van.
– Láttam tavaly búcsúkor, ki van verve rézzel.
– Megvan.
– Aztat kéne eladni.
– Eladni?
– El.
– Nem eladó.
– Nem?
– Nem.
– Mír nem?
– Hát csak nem. Magamnak csináltam.
– Magadnak?
– Magamnak. Meg a fiamnak.
– Meg a fiadnak?
– Annak.
– Kettőtöknek?
– Hát.
Evvel újra tovább ültek.
Aztán már egészen setét lett. Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújták volna a gyertyát.
– Hát nem adod el?
– Mondtam.
Erre a nagyobbik juhász vette a botját, csendesen közelebb húzta magához, mintha fel akarna állani. A gazdajuhász meg se moccant, lesett, mint a komondor, de résen volt.
– Ez az utolsó szavad?
De mán akkor a gazda ugrott is felfelé. A másik kettő meg rá.
Egy, kettő, csattantak a botok. Elébb a két bot az egy boton, azután az egyik bot a gazda fejin.
Az megtántorodott.
– Ezír gyüttetek?
Nem szólhatott többet, a két vadember ráhajtott, és egy perc alatt agyonra verték. Ott feküdt a juhász a földön s még akkor is vágtak egyet-egyet rajta.
A kisfiú ott volt mellettük, s csak nézett. Olyan hirtelen esett a dolog, hogy meg se moccanhatott.
– Vedd le az apád szíját – mondta neki a veres ember.
A fiú állott.
– Veszed le rögtön?
A gyerek halálsápadtan és az embereket szemmel tartva, odament az apjához, s annak a derekáról leoldotta a szíjat.
– Add ide.
A gyerek a szíjat felemelte, és nézte, hogy melyiknek adja oda. Csak nézett, s nem vette észre, hogy az egyik bot a levegőbe emelkedett és fején érte. Olyan sújtást kapott, hogy abba a percbe leesett s kiadta a lelkét.
A négy kutya, mintha nem értette-volna a dolgot, csak most jött észbe. A két komondor nekiesett a másik kettőnek, s torkon kapta egymást és hempergett. Vérben és nyíva, ordítva.
A puli meg ráugrott a veres juhászra s a lábába harapott. Az a botjával verte s rúgta, míg agyon nem csaphatta.
A négy komondort látni se lehetett a sötétben. Azok kikészítették egymást.
A két ember állva, botra támaszkodva várta el, míg a kutyáik végeztek, s mikor azok véresen és sebeiket nyalogatva a közelbe jöttek, akkor azt mondta a veres juhász:
– Kaparjatok.
A két kutya hozzáfogott kaparni. Gödröt. De lassan ment.
Erre az emberek elővették a szamár hátáról a kurta nyelű ásót, és segítettek nekik.
Hogy a gödör megvót, a kisebb juhász fogta a gyereket, beletette. De az ember mégis nagy vót.
– Ott a szíj.
Rákötötte a nyakára, avval húzta bele.
Mire a hold feljött, akkorra be volt kaparva a vendéglátó gazda fiastól és három kutyájával. Tüzet raktak a sírra ganéból, s megsütötték a szalonnájukat. Jóízűen megvacsoráztak.
– No e megvan – mondta a veres juhász -, akkor ballagjunk.
Megindította a nyájat, a háromszáz juh elindult a pusztán, de nehezen indult meg, mert már szerettek volna éccakázni. Nem értették, hogy mért kell éhomra tovább sétálni a nagyságos pusztán. De ha kell, csak mentek. Utánuk ballagdogált a négy szamár, meg a két sebesült komondor.
A két juhász nyugalmasan lépdelt megettük.
2
Tíz nap múlva egy magas, fekete asszony bodászott a nagy pusztán.
Fejér vászonruhája volt, a lábán nagy bocskor volt madzaggal erősen megkötözve és feje be volt kötve vászonkendővel.
A hátán batyu volt, s sebesen ment, pedig már harmadik napja gyalogolt. Nagyon messze van a falu, mert az ura, hogy a maga nyáját legeltette, nem könnyen kapott mezőt.
Már örült a szíve, mikor meglátta messziről a görbe vadkörtefát, ennek a táján szokott volt az ő ura legeltetni.
De most sehol se látta az embert.
Tanya, falu errefelé napi járóföldre nem volt. Ember sehol, csak a merő puszta. Ha valaki nincs a helyén, azt meglelni s megkeresni ember nem tudja. Lelte a régi tűzhelyet, elüldögélt felette.
Az egész napot járta azon a tájon, ahol emlékezett. De még a nyáj nyomát se lelte. Nem találta a friss csapást, az apró fényes birkabogyókat. Elszáradt régi nyomok, többhetes. Eső is volt, vihar, már régen elmosta.
Meghált a nagy és ijedelmes ég alatt, s nem bírta ésszel felérni, hova lett az ember. Kevés szunnyadás után útrakelt napkelet felé, hogy más juhászokat leljen, akik talán tudnak valamit róla mondani.
Elérkezett olyan tájra, hogy füstöt látott, vidám füstöt.
Ez nem az ő embere, már a tűzből látta. Az ő emberének, szegénynek még arra se volt kedve, hogy tüzet égessen, ha nem kellett.
Szárazon szeretett mindent, s hidegen az ételt. Az reggelibe sose rakott tüzet, úgy ette a kenyeret, szalonnát s hajmát. Csak déllére tüzelt vagy estére, hogy tarhonyát, vagy lebbencset vessen, azt is a gyerek miatt.
Nagy veszett kutyák rontottak rá, de nem félt tőlük, tudott a nyelvükön, juhászgyermek volt, juhászné maga is. A kutyák aztán csahitoltak, de nem bántották.
– Jó napot, jóemberek – állított be a tűzhöz.
Nagy veres juhászgazda volt ott, három bojtár.
– Nem látták, merre jár az én uram a nyájjal. Az az én uram, aki napnyugatra jár.
– Háromszáz birkával.
– Háromszázzal, igen. Az az, éppen az. Bodri juhász. Az a neve nekie.
– No üjjön le kend, nénémasszony.
Az asszony csak állott, de hogy nem volt sürgős a szó, kicsit leguggolt úgy batyustól, s a két bokájára guggolva juhászosan pihent.
– Hát én nem tudom, merre van az ura. Elment napnyugtára.
– Ugyan hová ment volna?
– Azt meg nem mondta, hová megy. Dunántúlra eredt.
– Dunántúlra?
– Tizenkét napja vagy tizenhárom, erre járt. Mondta, hogy egy kicsit el kell innen menni neki, mert valami baja van a fogdmegekkel.
– Neki?
– Neki.
– Fogdmegekkel?
– Törvénnyel.
– Sose mondta. Éppen ma két hete voltam itt nála. Nem szólt felőle.
– Hallgató ember volt.
– Hallgató, de azt megmondta.
A veres juhász odaadta a villát, amivel a bográcsot keverte.
– No egyék kend.
– Ettem.
– Egyék csak, mintha a magáét enné. Nem szánom én kendtül.
De az asszony csak megingatta a fejét. Nem nyúlt a villához, nem merített a bográcsba, pedig abba jó hús volt, kásával. Jól élnek ezek így reggelente már.
Nézte a juhokat. Volt ott vegyesen birka is, magyarszőrű juh is. Csak nézte, csak nézte mereven, mintha a magáét nézné. Ha az ura elment, nem lesz neki többet se birkája, se juha.
– Még arra is emlékszek – mondta a veres juhász -, hogy mikor itt járt, volt neki egy szíjja. Rézzel volt kiverve.
– Az ű vót – mondta az asszony -, szerette aztat a szíjat, mindig derekán viselte.
– Kértem tülle, adja ide, nem adta.
– Nem. Azt nem adta volna senkinek ez világon.
– Ígértem neki mindent, de meg se billent rá.
– Ó, én lelkem, egy uram – riadt fel az asszony, s a kezeit összekulcsolta.
– Akkor mondta, hogy el kell neki menni.
– Mondott-e engem?
– Nem, csak kérdeztem, nem felelt.
– Egy szót se?
– Annyit mondott: vót itt. Kérdeztem, mikor: vagy egy hete. Így mondta.
– Vagy egy hete? Úgy mondta?
– Úgy.
– De hát akkor csak egy hete, hogy itt járt.
– Csak egy hete vóna?
Az asszony körülnézett a legényeken, de azok nem tudták.
– Ezek nem látták, mert akkor még nem voltak itt.
– Hun vótak?
– Ki erre, ki arra.
– Újak?
– Újak, nem újak, nem vótak velem.
– Mégis akkor minek gyütt?
– Csak elgyütt. Erre került a nyájjal, kicsit eldarvadozott. Valaminek kelletett lenni, mert nagyon hallgatott.
– Ű vót – mondta az asszony.
Száraz szemekkel nézett maga elé, de egyre jobban nyugtalan lett a szíve.
– Semmi jelt nem hagyott?
– Jelt? Minek? Nem volt olyan adó.
– Hát akkor…
Felállott.
– A gyerek nem vót vele?
– Gyerek? Láttam eccer, egy suttyó gyerekkel ketten voltak a nyájjal.
– Igen.
– Két komondora is vót, meg egy pulija.
– Úgya, úgy.
– Hát várja meg, talán visszagyün őszre.
– Majd utána mék.
– Hát csak menjen kend. Itt is elmaradhat. Vagyunk emberek. Itt is elmaradhat egy napot.
– Dunántúlra mondta?
– Dunántúlra.
– Hát akkor elmegyek utána a Dunántúlra.
– Csak mindig napszállat felé.
– Majd megkérdezem.
Evvel az asszony felállt, megrázta a vállán a batyuját, aztán biccentett egy kicsit, s elment.
A juhászok soká néztek utána. Ettek, ittak. Bort a csobolyóból. Azután felkeltek, s a nyáj után néztek.
Az asszony pedig ment, ment, elment. Elveszett a nagy pusztán. A nap egyre feljebb hágott az égen, s nézte, ahogy a fekete asszony vászonfehérben tovább ballagott a pusztán. Az pedig csak ment, csak ment. Haza se nézett, csak elment, addig ment, addig ment, míg a puszta el nem nyelte. Addig ment, addig ment, míg el nem érte a Dunát. Azon is átalment, ladikos embert lelt, az áttette. És ment.
Ment, amerre hallotta, hogy juhászok szoktak legeltetni.
Ment az egész nyáron, ment, amíg csak a hó le nem esett, minden fődet bejárt, minden nyájat megkeresett, minden juhásszal leült, s megkérdezte, nem láttak ilyen meg ilyen derék kis hallgatag embert a háromszáz juhával.
Téllére hazament a falujába. Kinyitotta a házat az ereszbe dugott kulccsal, s eltöltötte a telet. Mán akkorára a malaca is megnőtt, a tyúkjai, csibéi megszaporodtak, mert a szomszédok vigyáztak rá, míg ő odajárt.
Tavasz nyíltával nem bírt maradni tovább. Volt a pulinak egy fia, az is olyan okos kis fekete kutya volt, azt mondta neki:
– Gyere, puli, keressük meg a gazdád nyomát.
Ment újra a pusztára. Vitt magával, amit a hátán vihetett, s kigyalogolt, ahol tavaly hagyta volt a gazdát.
Rátalált a nagy körtefára megint. Letanyázott, mintha ott akarta volna eltölteni a nyarat.
Ott is volt két hétig, háromig, nem számolta. A kutyát őrizte. Mikor elfogyott az elesége, megint hazament, s aztán újra
megpakolta magát és kiment. Ki a nagy pusztába, ahol már más juhász terelte a nyájat.
Teltek a meleg napok, az esős napok. De ő nem tudott elszakadni a helytől, csak téblábolt a nagy merevenben.
Egyszer augusztusban a puli valamit talált. Egy kalapot hozott.
– Az uramé, – mondta az asszony – hol vetted puji? – A kutya elvezette.
Egy kicsi, sima homokban kotort a kutya. Dühösen vakogva, csahintva, vicsorgatva. Kapart.
Aztán egy kezet kapart ki.
Az asszony a tíz körmével esett neki a homoknak, s nemsokára ott volt előtte az ura. Megrothadva, megundokodva. A nyakán volt a rézveretes szíj.
A fiát is meglelte. Úgy feküdt a gyerek hason, a fejében volt a nagy kalapja, ahogy azt megemelte, ott volt a fejecskéjén a nagy szakadás. Nézte az anya száraz szemekkel. Csak egy botütés és vége. Nem szenvedett soká.
Egész nap elült a sír mellett. Estére bekaparta a homokot. Kis dombot rakott rá s a dombba két kórót tűzött kereszt formán, akkor elment kelet felé.
Reggelre nyájat ért.
– Hun van az a veres juhász, – kérdezte – aki tavaly errefelé legelt?
– Szögödébe – mondták idegen juhászok.
– Ugye.
– Sok csintalanságot leltek rá a pandúrok, elvitték vallatni.
Az asszony meg se szállt, elindult s ment Szögedébe.
Harmadnap odaért. Ment a csendbiztoshoz, s mindent előmondott.
Pandúrok mentek ki, s őt is vitték, szekéren, lovon.
Felásták a sírt, leírták, amit láttak. Levették a szíjat a hótt juhászról, s vissza Szögedébe.
3
A vizsgálóbiztos vallatott.
Egyik rabot a másik után. Szó szóra ment, ez a szó a másikra hajazott, a veres juhászra lassan sereg lopás, gyilkosság igazolódott. Már megérett a kötél, mikor azt mondja a vizsgáló ember:
– Hát a Bodri juhász?
A veres ember szeme meg se rezdült.
– Bodri juhász?
– Az, úgy híjták, míg élt.
– Míg élt?
– Míg élt, Bodri juhász volt a neve. Hát az hova lött?
– Nem esmerem, uram.
– Ott legeltetett kendtek mellett a csobori pusztán. A kisfiával.
– Lehetséges.
– Esmeri mán?
– Hajazok. Amék elment a Dunántúlra.
– Azt kellene tudni, hova ment. Dunántúlra-e vagy merre?
– Vót nálam, mikor elment, igen. Hogy valami baja van a törvénnyel, egy időre elmegy napszállatra.
– Szállatra, vagy nyugovásra?
– Nyugovásra, gondolom.
– Én is úgy gondolom. Hát azt is kend nyugtatta el.
– Én, uram?
– Fiával egybe.
– Soha, uram.
– Nézze, gazda, magának mán úgyis kész az igazság. Még azt az egyet meg kell ismernie. Mit tett magának a Bodri juhász?
– Semmit, uram.
– Semmit se tett?
– Nekem egy szalmaszálat se tett keresztbe.
– Akkor mér mondta kend a csüri csárdában, hogy a Bodri juhász is ott legeltet, ahun nem kéne?
A veres juhász megrántotta a szemöldökét.
– Nem mondtam én azt.
– Hallották.
– Azt nem hallotta senki fia.
– Hallották, maga tudja jól. Kinek mondta?
– Ha mondtam, nem azért mondtam.
– Hát miért?
– Nem miatta szóltam, juhásznak ott szabad legeltetni, ahova szegődése van.
– Háromszáz juha volt. Hova lett vele? Főd hátán el nem sikkadhatott. Igaz?
– Igaz.
– De ha ő nincs, a juhának meg kell lenni. Birka vót vagy juh?
– Inkább birka vót, ha vót.
– Vót, vót. Övé vót, vagy uraságé vót?
– Ű tudná megmondani.
– Magának hogy mondta?
– Én nem szóltam vele soha.
– Akkor honnan tudja?
– Mondták. Láttam. Mellettem legeltetett. Nem volt beszélő ember. Hallgató ember vót.
– Hallgatott?
– Hát… hallgatott.
– Akkor is hallgatott?
– Mikor?
– Mikor kendtek agyonverték a bottal. Ütet is meg a fiát is.
– Fia is vót?
– Vót egy fia. Csak egyet vágott kend a fejére, kész vót.
– Ne tessék nekem ilyet mondani. Én nem beszéltem vele soha, se vele, se a fiával.
– Ha nem beszélt vele, akkor nem beszélhetett. Hallgatós ember volt.
– Mit akar tőlem a tekintetes úr?
– Hogy megkönnyebbüljön. Eggyel több vagy kevesebb. Gondolkozzon rajta.
– Nincs mit gondolkozzak.
– Ásót is vittek magukkal?
– Ásót?
– A szamáron.
– Szamáron?
– Mer tiszta munka vót.
– Nem enyém, uram.
– A birkát elhajtották?
– Vót nekem birkám, tekintetes uram, nem vótam kíváncsi a máséra.
– Pedig szép birka vót. Háromszáz. Derék ember vót a Bodri juhász. Maga szerezte, maga takarította.
– Lehetséges. Nem tudok felőle.
– Ott van a birka még most is a nyájjal, vagy eladta kend?
– Nekem ilyet ne tessék mondani.
– Hajja-e kend?! Nem gyermek! Aki beismerte minden bűnét, ne cigánykodjon háromszáz birka miatt. Mi az kendnek? Most, mikor már tisztán mehet az Isten elébe, a Bodri juhász szennyezze be a lelkit kendnek?
– Nem tehetek róla.
– Szembe köpöm kendet, mint egy taknyos gyereket. Odamentek, napszállat után fejbeütötték, a kutyákat is elölték, a homokba ásták.
A veres juhász megmakacsolta magát, a szeme égett, és szembenézett a vizsgálóbíróval.
– Nem illet, uram.
– Lóduljon kend, pimasz. Nem akarom többet kendet látni.
A juhász megingott.
– Ki a szemem elől. Nyájajuhász kend? Csorvasz himpellér! Tudja meg, hogy az akasztófán sem lesz békessége.
– Ami nem enyém, nem vehetem magamra.
– Mars!
A juhász megfordult, s elindult nagy, kemény léptekkel az ajtó felé. Mikor odaért, s a kezét rá akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott.
Nem tudott a kilincshez nyúlni. Nem tudott moccanni, csak nézett, nézett mereven, és a szája elkezdett habot verni.
A kilincsre akasztva ott lógott a szíj, rézzel kiverve.
A juhász lassan a fejéhez nyúlt, aztán visszafordult.
– Tekintetes uram… beismerem…
A vizsgálóbíró nem szólt egy szót se, csak nézett az emberre parázs szemmel, csak úgy égett a szeme.
– Mink öltük meg Bodri juhászt a háromszáz birkájáért meg a két szamaráért.
Evvel meghajtotta a fejét.
A vizsgálóbíró nézte, azután csengetett.
Két pandúr lépett be.
– Vigyétek. Adjatok neki huszonöt botot.
A juhász lehajtotta a fejét, és megrokkadtan ment ki az ajtón.
– Köszönöm alássan.
A bíró utána nézett s eltűnődött:
– Barbárok.
Vélemény, hozzászólás?