Példa egy szóbeli irodalomtétel kifejtésére
Az alábbiakban egy lehetséges szóbeli irodalomtételhez rendelt feladatot mutatunk, és annak megoldását is közöljük. Ez a tétel és feladat akár közép-, akár emelt szintű vizsgán előfordulhatna. A tételcím konkretizálja, miről kell szólnia a feladatmegoldásnak, amelyhez gondolatébresztő segítséget nyújt a feladat közlését megelőző szövegbázis. Ezt nemcsak érdemes, de szükséges is figyelembe venni a tétel kifejtéséhez. A tételkifejtés azt jelenti, hogy a vizsgázó a feladatban részletesen közölt (mű)elemzési szempontokat követve, kérdéseket megválaszolva összefüggő szövegművet alkot.
A feladat megoldásaként közölt alábbi szöveg azokat az elemző – értelmező közléselemeket tartalmazza, amelyeket a szóbeli feleletben célszerű előadni.
= http://mek.oszk.hu/01000/01006/html/vs184801.htm#13
TÉTEL:
A természet mint létélmény, a táj mint képzelet teremtette természet-konstrukció Petőfi Sándor verseiben
BÁZISSZÖVEG:
„A romantikus költő számára adódó legnagyobb lehetőség az, ha találkozhat az istenivel, s ha nemcsak megélheti, hanem meg is teremtheti (azaz ki is mondhatja) ennek a találkozásnak az élményét […]
[A Petőfi-lírában] az ily isteni találkozás terepeként a természet, a szerelem és a történelmi időpillanat ígérete jelent meg.”
[= Margócsy István, Petőfi Sándor, Budapest, 1999.]
FELADAT:
Az alföld (1844) és A puszta, télen (1848) című Petőfi-versek elemzésével és a fenti tanulmányrészlet értelmezésével mutassa be, miként képződik meg létélményként és a teremtő képzelet mindenhatóságának bizonyítékaként a tájilletve természetábrázolás! Mutassa be a táj- illetve természet-ábrázolásban alkalmazott poétikai eszközöket!
Feleletemben Petőfi Sándor Az alföld és A puszta, télen című versének elemzésével bemutatom, miként képződik meg létélményként és a teremtő képzelet mindenhatóságának bizonyítékaként a táj- illetve természetábrázolás. Kitérek a táj- illetve természet-ábrázolásban alkalmazott poétikai eszközök vizsgálatára is.
A Petőfi-lírában az alföld, róna, puszta, síkság tipikusan romantikus (a szó korstílus értelmében!) természet- illetve tájeszménnyé válik.
- Egyrészt azzal, hogy a költői képzelet teremti meg (teremti újjá), és így a (megkonstruált) természet, táj a teremtő képzelet mindenhatóságának bizonyítékául szolgál.
- Másrészt azzal, hogy a szabadság, a korláttalanság, a végtelenség jelképévé válik.
- Harmadrészt azzal, hogy a lírai én beleolvad a panteizmussal felfogott természetbe. (Panteizmus = az istent a természettel azonosító vallási – filozófiai felfogás.)
Az alföld című vers elemzése
Az első két szakaszban két tájideál, fent és lent szembeállításával indul a mű.
A vers sajátos szerkesztési technikája: a gyakori nézőpontváltás, a látókör tágítása, majd fokozatosan egy ponttá szűkítése, a horizont totális kitágítása az alföld végtelenségének illúzióját kelti. Ebből következik, hogy a beszélő nem szemlélődik, nem az aktuális érzékszervi benyomásait írja le, hanem képzeletével újrateremti, megkonstruálja a tájat.
Madártávlatból (távoli nézőpontból) indul a táj leírása (lásd: a harmadik versszak): a beszélő (perspektívája) felrepül a felhők fölé, és a teljes alföldet látjuk, a Dunától a Tiszáig. Szinte térképszerűen jelenik meg a táj. A harmadik versszaktól egyre közelebb kerülünk az alföldhöz. Egyre aprólékosabbak a leírásba kerülő képek.
Az utolsó versszakban érzelmi megnyilvánulások vannak, itt fogalmazódik meg az alföldhöz való kötődés is. A beszélő a tájelemeket úgy jellemzi, hogy a tájhoz fűződő személyes viszonyulását is érzékelteti: a tájhoz kötik a személyes életélmények, emlékek (vonzó, gondtalan, boldog gyermekkori emlékek; hiszen itt született). A személyes tájélmény, a tájjal azonosulás hatására a táj is megszépül.
Mozgás, sokféle szín és hang(hatás) jellemzi ezt az alföldet, rónaságot. Ebben a tájban minden él, mozog. Még az élettelen tárgyak, természetelemek is mozgásban vannak (lásd metaforák, megszemélyesítések, szinesztéziák).
Az ember alkotta tárgyak, az emberek és a természet teljes harmóniában, szimbiózisban élnek együtt.
A versindításban a beszélő szembeállítja az alföldet a Kárpátokkal. A sztereotípia szerint a hegység, a hegyvidék változatossága, ismeretlensége, izgalmassága miatt szebb, vonzóbb, míg az egysíkú, unalmas, ismerős alföld érdektelen – értéktelen. A hegyvidék szépségét ugyan elismeri a versbeszélő, de megcáfolja, hogy az alföld unalmas, egysíkú lenne. Szinte egzotikus jelleget kap a táj a vitalitással jellemzett természetelemek megjelenítésével, a délibáb kétszeri hangsúlyozásával, amely kimondottan az alföld különlegességének számít.
A versbeszélő számára a táj a szabadság szimbóluma, nincsenek határok, a puszta maga a végtelenség, a képzeletnek sem szab gátat semmi. A beszélő maga is a táj részévé válik.
A puszta, télen című vers elemzése
A versbeszélő e versben sem aktuális érzékszervi benyomását rögzíti, képzelete segítségével teremtődik meg a táj.
Hiszen gyakori a nézőpontváltás, és miközben a téli pusztát jellemzi, más évszakokkal is párhuzamba állítja, összehasonlítja a tájat.
Negatív festéssel él a versbeszélő, a telet (a téli pusztát) hiánnyal mutatja be: felsorolja azokat a jelenségeket, amelyek télen nincsenek (juhnyáj, pásztorlegény, madarak, prücskök, stb.), a többi évszakban viszont jelen vannak.
Indirekt összehasonlítás, értékszembesítés történik: egyszerre látjuk a téli és a tavaszi – nyári pusztát. Előbbiből hiányzik az élet, a színek, a mozgás. Mindent statikusság és passzivitás jellemez. Hangok hiánya, csend dominál.
Nincsenek jelen a pusztára jellemző élőlények, az élet jelei, csupán a társadalom számkivetettje, a betyár jelenik meg.
A „háta mögött farkas, feje fölött holló” egyszerre idézi föl a társadalom és a természet zord kegyetlenségét. A betyár nem tartozik se a társadalomhoz, se a természethez. Mivel a törvények ellen cselekszik, és dacol a természet elemi erőivel is. A betyárnak így sosem lehet nyugta, kiszolgáltatott és veszélyeztetett.
A téli pusztában az emberek nem szerves részei a természetnek, menedéket keresnek a természet erői elől, amelyek felettük állnak, és passzivitásra kényszeríti őket. Ez olyan hangulatot kölcsönöz a műnek, mintha az emberek is haldokolnának, tetszhalott életük olyan, mint a téli puszta.
A leírásban megjelenik az időképzet is: a napkeltétől – napnyugtáig terjedő időszakasz. A verszárlatban allegória jelenik meg. A metaforasor minden eleme megfeleltethető a naplemente egyes mozzanatainak.
A vörös színű horizont alá bukó napkorong (koronára emlékeztető) sugarait egy kiűzött király véres koronájával azonosítja a beszélő. A Nap nem tud győzedelmeskedni a tél felett.
Petőfi két elemzett versszövege romantikus műként – amint a bázisszövegben is áll – nem azt ragadja meg, amit a versbeszélő maga körül lát, hanem azt, amit magában lát. Azaz azt, amit személyes élményei, emlékei, tudat- és lélektartalmai felhasználásával képzelete teremt.
A teremtő képzelet a szabadság, korláttalanság érzését adja, ugyanis maga is korláttalan, végtelen. A természet (két vizsgált versben megjelenő) jelenségei ennek kifejezésére szolgálnak.
Vélemény, hozzászólás?