TÉTEL:
A nyelvváltozatok rendszere, a nyelv vízszintes és függőleges tagolódása
Egy nyelv több nyelvváltozatban él. Minden nyelvhasználó több nyelvváltozatot használ. A kommunikációs szituáció, az aktuális kommunikációs csatorna, a kommunikációs funkció (cél), a kommunikációs partnerek közötti viszony jellege, a kommunikációs üzenet (a közlés) szóbeli vagy írásbeli létformája, a kommunikációs üzenet (a közlés) témája határozza meg, melyik nyelvváltozatot használja a kommunikáció eszközeként a nyelvhasználó. (A nyelvhasználó természetesen azt a nyelvváltozatot képes használni, amelyet interiorizált.)
Az anyanyelv hivatalos, egységes és általános érvényű szabályrendszerrel bíró változata a sztenderd nyelv.
A nyelv területi (horizontális = vízszintes) változatai a dialektusok (nyelvjárások), amelyek főként fonetikai sajátszerűségükben (kiejtésükben) és szókincsükben térnek el a sztenderd nyelvváltozattól.
A nyelv társadalmi (vertikális = függőleges) tagolódása alapján szociolektusok különböztethetők meg: rétegnyelvek és csoportnyelvek. A rétegnyelvek olyan nyelvváltozatok, amelyeket az azonos társadalmi – szociológiai rétegéhez tartozók, vagy hasonló műveltségű esetleg hasonló életkorú nyelvhasználók közössége használ. A rétegnyelvek közé tartozik például a szleng.
A szleng olyan nyelvváltozat (szociolektus) sok időt együtt töltő, azonos társadalmi – szociológiai rétegéhez tartozó vagy érdeklődési körű nyelvhasználói csoportokban születik, és fontos társas szerepet tölt be ezekben a közösségekben: erősíti az összetartozás érzését, és elkülöníti az adott közösséget a többitől, azaz funkciója azaz a csoporthoz nem tartozók nyelvi eszközökkel való megkülönböztetése a csoportba tartozóktól.
A csoportnyelvek olyan nyelvváltozatok, amelyeket a nyelvhasználók egy-egy foglalkozáshoz, tudományághoz, hobbihoz kötődő közössége használ.
A nyelvek földrajzi területenként nyelvjárásokra tagolódnak. A nyelv területi tagolódását vízszintesnek (horizontálisnak) nevezik, amelynek eredményeképpen létrejöttek a nyelvjárások (dialektusok). Kutatásukkal a nyelvjáráskutatók (dialektológusok) foglalkoznak. Az írásbeliség megjelenése előtt a nyelv csak nyelvjárásokban élt.
A magyar nyelvjárások között nem akkora a különbség, hogy ez nehezítené a mindennapi kommunikáció során egymás megértését. A magyar nyelvjárások főleg a hangtanukban különböznek. A szókészletük és a mondattanuk kevés eltérést mutat. A nyelvjárástípusok egyébként nem különíthetők el élesen. Az egyes nyelvjárási jelenségek határai szivárványszerűek. (Ld. alább a mai magyar nyelvjárások területi elhelyezkedését mutató térképet!)
A nyelvjárási szavaknak a köznyelvi megfelelőjüktől való eltérésük alapján több változatuk van. Csak kiejtésükben térnek el az úgynevezett alaki tájszók (pl. csalán – csollán, csikó – csilkó).
A valódi tájszók a köznyelvben lévő fogalmat a nyelvjárásban más, egyedi hangsorral jelölik. A valódi tájszók a köznyelvben ismeretlenek vagy szűk nyelvhasználói körben ismertek (pl. burgonya – kolompér, szölőfürt – biling).
A köznyelvben meglévő szavak eltérő jelentésben való használata jellemzi a jelentésbeli tájszókat (pl. medence = ’fateknő’; bogár = ’légy’; apró = ’himlő, kanyaró’).
A nyelvjárás igen lényeges jellemzője ma is, hogy elsősorban szóbeli nyelvváltozat, tehát a nyelvjárást leginkább beszélik. (Ezért is kell használni a nyelvjárások szövegeinek lejegyzésekor a kiejtést követő írásmódot.)
FELADAT:
Állapítsa meg, mely nyelvváltozatok jellegzetességei fedezhetők fel az alábbi szövegekben! Nevezze meg és jellemezze ezeket!
a)
„Közhírré tétetik, hogy a vásárálláson a Mázsháznál a gyüvő hétön ebótás eszközöltetik. Aki a pógármestör úr urdéját nem vöszi komolyan, aszt bíróság alá vonnyák, miszörint két korona kutyapizt köll, hogy kiizzaggyék. Továbbá mindönki tudomására hozatik, hogy a Légrádi-féle székbe ócsó hús a Sugár ucca egy alatt…”
b)
„Az irodalomban nagyon gyakori az olyan hangzatkötés, melynél a I. és V. fokú alaphármas közé hangsúlytalan részen az I. fokú szext akkord lép. Minthogy a terc érintése csak pillanatnyilag szakítja meg a basszusnak a kvintre haladását, az első fokú akkord az alapállásban jelentkező alakját a felső szólamokban a fordítás alatt is alapkettőzés nélkül tartja meg.”
c)
„Házalás, koldulás és tekerentyűsípládán való kíntornázás közrendészeti hatállyal tiltva van.”
(= Mai magyar nyelvi gyakorlatok II., szerk.: Balázs Géza, Tolcsvai Nagy Gábor, Tankönyvkiadó, Budapest, 1990.)
FELADATMEGOLDÁS:
Az a) jelű szövegben területi nyelvváltozat (dialektus, nyelvjárás) sajátosságai fedezhetők fel. A szövegben több olyan szóalak fordul elő, amely hangalakjában tér el a sztenderd változattól; például: gyüvő (= jövő); hétön (= héten); ebótás (= eboltás); pógármestör (= polgármester); vöszi (= veszi); miszörint (=miszerint); kutyapizt (= kutyapénzt); ócsó (= olcsó). A szövegben tájszók is vannak; például urdé (= utasítás, parancs) → valódi tájszó (a sztenderd nyelvváltozat lexikájában e szóalak nem él); kiizzaggyék (= befizessen); székbe (= mészárszék, hentesüzlet) → nem valódi tájszó (a sztenderd nyelvváltozat lexikájában e szóalakok más jelentéssel élnek).
A b) jelű szövegben egyfajta csoportnyelv, a zenetudományra jellemző nyelvváltozat sajátosságai fedezhetők fel. A szövegben a zenetudomány több terminus technikusa (szakkifejezése) fordul elő; például: hangzatkötés; I. és V. fokú alaphármas; szext akkord; terc; basszus; kvint; alapkettőzés.
A c) jelű szövegben a hivatali (hivatalos, a példában inkább hivataloskodó) csoportnyelv sajátosságai fedezhetők fel: a személyességtől, érzelmektől mentes, a jogtudományra emlékeztető szóhasználat (például: közrendészeti hatállyal tiltva van) és az egyértelműségre, tárgyilagosságra törekvő, ugyanakkor kissé körülményes mondatszerkesztés (például: tekerentyűsípládán való kíntornázás közrendészeti hatállyal tiltva van) utal erre.
Vélemény, hozzászólás?