Fogadtatása éppoly lelkes, mint a korábbi műé, sőt a Toldin még fanyalgó Toldy Ferenc immár meghajol Arany költői tehetsége előtt. Gyulai Pál pedig, a rettenthetetlen kritikus, a Budapesti Hírlapba írt szépirodalmi szemléjében részletesen szól a Toldi estéje árnyalt jellemzéséről, a főhős összetett egyszerre heroikus és humoros alakjáról („kit erő nem győzhetett le”, de „az udvari gúny megöli”), majd nem kevesebbet állít, mint hogy Arany Jánosé az első hely a magyar költészetben.
A személyes hangvétel a Toldiban az Előhangra korlátozódik (amely elkülönül a szöveg többi részétől s mintegy lírai keretbe helyezi a történetet), a Toldi estéjében már meghatározza a szöveg egészét. Lajos király és az öreg Toldi szembeállításával Arany haladás és nemzet dilemmáját éli át. Megoldás helyett rezignáció zárja a költeményt, s a mű egésze elégikus hangvételű. Bűn és bűnhődés mélyebb értelmet nyer itt: Toldi ismételt gyilkosságának elbeszélésével a költő azt a kérdést veti föl, hogy felelős-e az ember tetteiért.
A Toldi estéje nem ad rá egyértelmű választ; a mű jelentése összetett.
Nagy a távolság a későbbi és a korábbi mű között. Az első részhez képest az elbeszélő a Toldi estéjében sokkal szubjektívebb, a metaforák zöme lelkiállapotot jelöl, s nem véletlen, hogy közülük néhányat a költő az ötvenes évek legtisztábban lírai, már-már dalszerű verseiben fejlesztett tovább.
A párviadal előtt is, az udvari jelenet utáni részben is kísért az állapotszerűség, a befejezésben pedig a történet állóképpé merevedve emelkedik a jelkép szintjére: „Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány: / Bence volt az emlék, lába felől állván: / Egy ásót ütött le, arra támaszkodék, / S elborítá a sírt új havával az ég.” A trilógia első részének díszítő hasonlatait és életképszerűségét itt elmélkedő versbe illő tematikus szerkezet váltja föl. Eseménysor helyett inkább csak néhány jelenetről beszélhetünk, s ezek is gondolati vitának rendelődnek alá. Lajos király és az öreg Toldi párbeszéde voltaképpen ugyanúgy kivetített belső vita, mint Lucifer és Ádám beszélgetése Az ember tragédiájában. Arany az értekező Széchenyi, Kölcsey és Kossuth nagy témáját: emberiség és nemzetiség dilemmáját fordítja le a vers nyelvére.
Külső vagy belső ösztönzésű legyen-e a magyarság fejlődése, megszakítottság vagy folyamatosság-e az elsődleges jellemzője, a jövőtől kell-e várni népünk lényegének a megfogalmazását, vagy a múltban érvényesült nemzetjellemben kell azt keresnünk? Toldi azt a tanulságot vonta le saját életének tapasztaltaiból, hogy a külföldivel szemben mindig bizalmatlanul kell viselkedni. Fiatal korában először megkegyelmezett a cseh vitéznek, csak akkor ölte meg, amikor az hátulról orvul akart végezni vele. Az öreg Toldi már gondolkozás nélkül leszúrja az olaszt, nem várja meg a király rendelkezését. A Toldi estéje ellentétsorból álló metaforikus szerkezetében a természet köréből vett képek vonatkoznak Toldira, Lajosé ezzel szemben az ember alkotta mesterséges világ, amely Toldi szemében mesterkéltnek, „piperének” tetszik. A királyt nagy tervek fűtik: népét akarja civilizálni.
Toldi a természettel összhangban élő ember, aki nem képes látni Lajos célkitűzéseit, bár joggal háborodik föl azon, hogy a külső hatás rombolja meglevő értékeinket, az idegenmajmolás eltorzítja saját múltunkat: a világpolgár uralkodó apródjainak ajkán Toldi átszenvedett élete pikáns anekdotává torzul.
Vélemény, hozzászólás?